Harmadik Fejezet

Demon

Harmadik Fejezet

Indulás..

Aznap estére már mindenem be lett pakolva. Miután átestem a sokkon, és a tényen, hogy vámpír (!!) vagyok, végre én is elkezdtem pakolászni, bár kedvetlenül. Könyörögtem anyának, hogy legalább még egy hétig had maradjak otthon, aztán elmegyek, de nem engedett. Holnap a délelőtt 11 órási vonattal indulok Pécsre, arra a hülye kiképzésre, ahol fogalmam sincs hányan leszünk. Mivel elvileg ez új törvény, gondolom mindenkit ért egy kis meglepetés, de ez engem nem izgat. Egy másik súlyos feladat még rám maradt: közölnem kell Ellivel, hogy nem leszek itthon egész nyáron... És bizony egy fedősztori is kellett.
 - Doroti - köszönt vidáman a telefonba barátnőm - Hogyhogy ilyen későn hívsz?
 - Elli... - nem tudtam mit mondjak. - Én nem leszek itt a nyáron.
 - Ööö... Ezt hogy érted?
 - Úgy, hogy anyáék valami dühkezelőbe küldenek amiatt az Adris dolog miatt! - jutott hirtelen eszembe valami frappáns - Tudod, túlreagálják... Egész nyáron máshol leszek, én sem tudom, hol, de nem is ez a lényeg. Úgy sajnálom, hogy nem lehetek itt.
 - Doroti... Te... Ne szórakozz velem! Mert ez nem vicces.
 - Bár vicc lenne - sóhajtottam.
 - Akkor ez azt jelenti, hogy 3 hónapig nem foglak látni?!
 - Tényleg sajnálom.- szomorodtam el. - Szerinted nekem van kedvem hozzá?!
 - Igaz, most nem is magammal kéne foglalkoznom! Bocsi!
 - Figyelj, mindig amikor csak tudok, telefonálok, írok, és biztosan majd Skypeolhatunk is! Biztosan remek nyarad lesz. Ne foglalkozz velem sokat, csak élvezd a szünetet...
 - Jaj, Doroti... Nagyon fogsz hiányozni! Mikor indulsz?
 - Holnap délelőtt.
 - Ilyen hamar?! Akkor... Már tényleg nem foglak látni 3 hónapig?
 - Hiányozni fogsz.
 - Te is nekem... Hívj majd!
 - Ígérem. - nevettem fel. - Szia... Jó éjt.
 - Neked is.
Ezzel szomorúan véget ért a beszélgetésünk.

----

Másnap reggel viszonylag nyűgösen ébredtem. Nem akartam elmenni. Komolyan. De az ébresztőórám szünetlenül szólogatott,  így fáradtan és kedvetlenül indultam a fürdőbe a ruhámmal együtt. Nem tudtam, kell-e valami smink, elvégre elég durva neve van. Kiképző tábor... Hmm. Mindenesetre egy kis szájfény és szempilla spirál felkerült rám. Már egészen nyáriasan öltözködtem, rövid farmer nadrág, fehér pántos póló, és egy világos barna vékony kardigán. Valahogy éreztem, hogy nem fogok boldogulni ezzel a sok cuccal, ezért már most felkötöttem a hajam, hogy az ne zavarjon.
 - Doroti! - kiáltott anya - Indulni kéne már!
 - Megyek - dörmögtem és kiléptem a fürdőből. Odamentem a cipős szekrényhez, és felvettem egy barna sportcipőt, majd megfogtam 2 nagy táskámat, és gondoltam, majd szépen kihordozom egyenként a kocsiba őket, annyi van. Mikor végeztem, felvettem a napszemüvegem, és beültem a kocsiba.
 - Mindened meg van? - nézett rám anya.
 - Igen.
 - Ne felejts el minimum hetente telefonálni.
 - Nem fogok.
 - Majd folyamatosan feltöltjük a telefonodat, hogy tudj minket hívni, úgyhogy nem lesz semmi kifogás!
 - Értettem.
 - Jól fogod magad érezni. Na, kösd be magad, és induljunk. - csapta össze a tenyerét, mire engedelmesen becsatoltam az övem, és elindultunk.
 Nem telt sok időbe, míg odaértünk, mégis nekem ennél több idő kellett még Budapesten. Magamban sehol nem találtam bármi pozitívumot, amivel jókedvűen indulhattam volna a vonatom felé, anyával, és a rengeteg táskával.
 - Jó lesz - biztatott anya, mikor a kezembe adta a cuccaimat, hogy szálljak fel.
 - Oké. Szia - köszöntem el, és beljebb léptem.
 - Szia kicsim - mosolygott anya. Hú, ez ijesztő. Anya nem szokott így hívni. De hát mindennek eljön az ideje. Kerestem volna én helyet, csak hát tudtam, felesleges, tömve volt a vonat. Beálltam egy srác mellé, és gondolkodni kezdtem.
 Hát, így jutottam el idáig.

----

Álmosan nyitottam fel a szemem. Kinéztem az ablakon, és megkönnyebbültem, mikor láttam, hogy még nem volt Pécs, de hamarosan le kell szállni. Összekapkodtam magam, és felálltam, majd gyorsan odamentem az ajtóhoz, ami 2 perc után ki is nyílt, mikor megálltunk. Mikor kiléptem, az izzasztó melegben hunyorogtam fel egy táblára. Pécs. Szuper...

Második Fejezet

Demon

Második Fejezet

Az évzáró, és utána

Nem történt semmi különös az utolsó pár napban. Maximum annyi, hogy Vass Adrienn nem jött suliba, mert elvileg annyira súlyos trauma érte, hogy nem tud iskolába jönni, és ezért természetesen én kaptam a büntetést, hogy reggel előbb be kellett mennem a tizenegyedikeseknek segítenem feldíszíteni a tornatermet, a ballagásra.
 - Doroti - húzott félre később Elli, mikor már az osztályom is megérkezett - Jól vagy?
 - Öhm... Persze, miért?
 - Tegnap óta nem láttalak. Biztos minden oké? - nézett aggodalmasan.
 - Igen, csak ideges voltam. Sajnálom, ha megijesztettelek.
 - Semmi baj... - könnyebbült meg - A lényeg, hogy jól vagy... De tegnap a szemed...
 - Nézd, ott jön Krisz! - kiáltottam fel, pedig egyáltalán nem érdekelt a fiú.
 - Úú, hol? - kezdett gyorsan körülnézni Elli - Ott van. - suttogta - Most beszélek vele - vett egy mély levegőt, és megindult a srác fele. Néztem, ahogy odamegy hozzá, és elég hamar elkezdtek valamiről beszélgetni. Én csak bámultam ki a fejemből. Hova kell mennem? Egyszerűen nem értettem semmit.
 Hamarosan mindenkinek be kellett állnia az osztályával, és nézni a dögunalmas műsort, amit maximum 2 tanár és az igazgató nézett figyelmesen.
 - Istenem... Láttad a tegnapit? - hallottam meg halk suttogását az egyik osztálytársamnak, Emese.
 - Nem. Mi történt? - kérdezte Eszter, szintén az osztálytársam.
 - Doroti... Én láttam, ahogy odanyomja szegény Adrit a falhoz, és a szeme... Vérvörös volt - vitte lejjebb a hangot. - Ezért nem jött ma suliba. Elvileg a feje is betört.
 - Mi?! - sikkantott fel Eszter - Akkor... - és éreztem, hogy mindketten rám néznek.
 - Szerintem vigyázzunk vele - már alig halhattam, szinte némán tátogtak egymásnak. De az én fülem azért még elég jó.
 - Lányok... - fordult hátra hozzájuk Elli -  Olyan mélyre is csak ti süllyedhettek, hogy úgy beszéltek ki valakit, hogy az előttetek áll. Láttad, ugye? Hogy mit csinált Doroti. Szerintem is vigyázzatok - ilyenkor már nagyon szúrós volt a hangja.
 - Hagyd - nevettem fel keserűen - Nem érdekel, mit gondolnak rólam. - Elli visszafordult mellém, és elkezdte mondani, hogy alakul valami Krisszel, mert találtak egy közös pontot, de igazából nem tudtam annyira figyelni, mint amennyire akartam.
 Az ünnepség viszonylag gyorsan lezajlott, és mentünk a termünkbe, bizonyítvány osztóra. Az enyém olyan volt, mint mindig. Nem vagyok színötös, de soha nem állok bukásra. Az osztályfőnök még elég sokat magyarázott, nem értettem, miért nem mehetünk már haza.
 - Akkor mindenkinek jó nyarat kívánok - mondta végül, mire mindenki megkönnyebbülten állt fel és elindultak az ajtó felé. Kiértünk a suliból, és nagyjából a többi diák is indult haza.
 Nem túl hosszú séta után, végre haza értem. Kinyitottam az ajtót, és elég bizarr látvány tárult a szemem elé. Anya komolyan ült az étkező asztalnál, és ezek szerint csak rám várt, mert egyből felkapta a tekintetét rám.
 - Szia - néztem furán.
 - Szia, Doroti. - mondta a szokásos szigorú hangjával - Beszélnünk kéne.
 - Ha a tegnapiról van szó, én nem akartam bántani azt a lányt...
 - Nem, nem Adriról beszélek.
 - Akkor jó. Én is szeretnék kérdezni valamit. Kik voltak tegnap azok az öltönyös...?
 - Ehhez kapcsolódik - szakított félbe - Van valami, amit tudnod kell... Mi nem vagyunk teljesen emberek. Kicsit mások vagyunk.
 - Igen?.. - nyeltem egyet.
 - Nos, lehet, hogy már rájöttél, de ezt muszáj elmondanom. Mi... Vámpírok vagyunk. De ez nem rossz dolog. Ahhoz, hogy megtanuld irányítani az akaratod, és erőd... El kell menned egy nyári táborba. Vagyis valami olyasmibe. Inkább kiképzés, egy egész nyáron. Holnap indulsz Pécsre. Már összepakoltam a ruháid nagy részét, úgyhogy ha nem akarsz egész este pakolászni, kezdd el most. Tudom, hogy ez most hirtelen jött, de a Kriptid-tanács új törvényt hozott... Elég sokan nem tudnak bánni az erejükkel.Te is így vagy ezzel. Hidd el, nem fölöslegesen vannak az új szabályok...
 - Mi? - leheltem. Túl sok az infó. Túl sok. - Anya, most te azt mondod, hogy... Nem! Nem megyek sehova! Nem vagyok... Én nem vagyok szörny! Ember vagyok, és itthon maradok... Kiképzés?!
 - Kicsim. - nézett rám fájdalmasan. Szinte soha nem láttam így. - El kell menned.
Kiakadtam. Nem jött ki hang a számon.
 - Akkor... Pakoljak neked? - kérdezte, de én csak egy aprót bírtam bólintani. El ment a szobámba, és hallottam ahogy tesz-vesz. Én lerogytam az egyik székre, komolyan nem tudtam elhinni, hogy ilyen nyarat adnak nekem.

Első Fejezet

Demon

Első Fejezet

A valódi énem

- Kelj már fel - bökött meg Elli, mire hunyorogva kinyitottam a szemem.
- Hmm? - hümmögtem fáradtan.
- Vége az órának..
- Mi?! - néztem körül a teremben, ahol rajtam és Ellin kívül nem tartózkodott senki sem a teremben.
- Lemegyek a büfébe, jössz?
- Ühüm. - bólintottam, majd feltápászkodtam a helyemről és elindultam, meg sem várva Ellt.
Amint leértünk, beálltam a sorba, aztán Elli is utolért. Kivártuk amíg sorra kerülünk, aztán az én jeges teámmal, Elli meg a csokis muffinjával arrébb mentünk elpakolni a megmaradt pénzt. Elkezdtem kortyolgatni a teám, mikor valaki erősen meglökött, így a ruhámon landolt az üdítő.
 - Hé - fordultam hátra, mire megláttam a gyűlöletes ellenségemet, Adrit. Komolyan, nem vagyok előítéletes, meg semmi, de ez a lány kilencedik óta nem hagy békén, egyszerűen nem értem, mi a baja. Talán feltűnési viszketegség..
 - Nem tehetek róla, hogy ilyen béna vagy - fújtatott rám, mire lenyeltem a nem túl szép válaszomat. - Talán segítettem is, ez a blúz ma elég ocsmány - nevetett fel a barátnőjével, Klaudiával.
 - Hagyd - suttogta halkan Elli, de én komolyan éreztem, hogy felrobbanok. - Nem ér ennyit ez a szajha. - és igaza volt. Vettem egy mély levegőt, és tovább indultam Ellivel.
 - Láttad hogy néz ki? Röhejes - hallottam még mögülem Adri gúnyos hangját, aztán Klaudiával
felnevettek. Iyenkor már nem tudtam kontrollálni magamat. Hihetetlen gyorsasággal teremtem ott előtte, és toltam a nyakánál fogva a falhoz. Én sem tudom, hogyan lehetséges, biztos az adrenalin, de nem foglalkoztam abban a percben ezzel.
 - Na ide figyelj - sziszegtem - Ha nem szállsz le rólam, akkor megkeserítem az életed, és bánni fogod a napot, amikor megszülettél. Felfogtad? Ha csak még egyszer meglátlak, a frizud hiányos lesz, édes - dörmögtem indulatosan. Elborult az agyam, nem tudtam normálisan gondolkodni.
 - Doroti! - szólt riadtan Elli, mire csak rákaptam a tekintetem - A szemed... - ijedt meg.
Hangos sikítást hallottam. Elengedtem Adrit. A nyakán apró, piros foltokat véltem felfedezni, és vérzett a feje.. Ez az én művem.
Elszaladtam a mosdóba, remélve, hogy egyedül lehetek. A suli mosdója szerintem teljesen átlagos, öt darab csap, és hátul egy csomó vécéfülke.
Az ajtóval szemben lévő csaphoz léptem, és megtámaszkodtam rajta. A lefolyót nézve tűnődtem, igazából a semmin. Az agyam ködös volt, nem tudtam ész szerűen gondolkodni. Mögöttem nyitódott az ajtó, mire belenéztem a tükörbe, csak Elli. Átvándorolt a tekintetem, igazából magamra. Hátra hőköltem a látványtól. A szemem írisze vérvörös, a szemfogaim megnyúltak, mint a filmekben a vámpíroknak. Megriadtam magamtól. Berohantam az egyik fülkébe, és felkuporodtam egy lehajtott fedelű vécére, majd felhúztam a térdem és ráhajtottam a fejem. Sírtam. De nem voltam szomorú, vagy mérges. Csak féltem.

-----

A suliban már egyik órára sem ültem be. Egyszerűen már nem érdekelt senki. Hazafelé baktattam, egyedül. Csak én és a zene, ami tökéletesen a hangulatomhoz illett. Mire hazaértem, már a kinézetem normális volt, így nyugodtan mentem be a házba. Szinte azonnal papi szobájához igyekeztem, és amint benyitottam, láttam ahogy éppen valami főzőcsatornát néz. Szerettem vele beszélgetni. Mindenről. Mások az ilyeneket inkább a legjobb barátnőikkel, nővérükkel esetleg anyukájukkal osztották volna meg. De nekem tökéletes volt papi erre a feladatra.
- Hahó - köszöntem be, mire kedves mosollyal hátrafordult.
 - Szervusz, aranyom. Mi járatban? Hogy ment az iskola?
 - Hát.. Nem is tudom. Leginkább sehogy - nevettem fel. - Papi, beszélhetnénk valamiről?
 - Mondjad csak - paskolgatta meg a helyet maga mellett a fotelon, mire odaültem.
 - Mi.. Mások vagyunk, igaz?
 - Ezt hogy érted?
 - Mindenki tudta, hogy egyszer rájövök. Miért nem mondtátok el eddig?
 - Pontosan mire gondolsz? - ráncolta a homlokát.
 - Papiii. Tudod... - elmondtam neki azt a fura incidenst a büfénél. Elgondolkodott rajta.
 - Szerintem ez a családban mindenkivel előfordult már..
 -  Én.. Attól félek, egyszer komolyan bántani fogok valakit. Eddig miért nem mondta ezt nekem senki?
 - Azt gondoltuk, így jobb lesz. Így élhetted az életedet emberként. Ez egy lehetőség volt. De ne aggódj sokat, mert amint bezárul egy ajtó, kinyílik egy másik...
 - Ez... Most mit jelent? Mármint az én helyzetemben mi lehetne a megoldás? - értetlenkedtem.
 - Had nézzem ezt. - mondta fáradtan - Mindig meg akartam tanulni főzni.
 - Rendben - sóhajtottam, és kimentem a szobájából. Elindultam a szobám felé, mikor ismeretlen hang ütötte meg a fülemet.
 - Sajnálom, de.. Doroti még nem tudja - hallottam anya aggodalmas hangját. Kíváncsian kinéztem a fal mögül, és 2 öltönyös, napszemüveges nagy darab férfit láttam anyával szemben.
 - Akkor ajánlom, hogy hamarosan juttassa el neki a híreket. Amint ez megtörténik, a leghamarabbi vonattal el kell mennie szombaton.
 - Értem... El fogom neki mondani, ígérem... Ott lesz minél hamarabb.
 - Ezek az új törvények. Vagy betartják.. vagy, nos, tudják.. Inkább tartsák be.
 - Értem - morogta anya - Más valami?
 - Ennyi. Akkor szombaton legyen ott. - azzal felálltak, betolták a széküket és kisétáltak az ajtón. Amint elmentek, visszahúzódtam a fal mögé.
 - Doroti, ott vagy? - hallottam meg anya hangját, mire csak halkan elsettenkedtem a szobámba. Mikor becsuktam az ajtóm, hangos sóhajtás tört fel belőlem. Mi lesz itt?..

Prológus

Demon

Prológus

A nyarat nem így képzeltem el. Mármint, a vonaton idegen emberek között nyomorogni, úgy hogy azt sem tudom, hova megyek, nem a legszórakoztatóbb dolog. Ha otthon maradhattam volna, már rég a nagypapával lennék, és limonádét szürcsölgetve ülnénk a Duna-parton. De nem.
A szüleim és azok teljesen elrontották a nyaram. Anya valami finom sütit süt Örsnek, aki biztosan a kedvenc meséjét nézi. Apa a dolgozó szobájában telefonálgat, és idegesen szól ki minden második percben, hogy halkítsák le a tévét.
A gondolatmenetemből a megálló vonat zökkentett ki. Olyan hirtelen állt meg, hogy a mellettem telefonozgató srác egyenesen rám esett.
- Bocsi - mondta zavartan és gyorsan kiegyenesedett, majd a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. - Ezt elejtetted. - adta a kezembe a pénztárcámat.
 -Köszi. - ezzel otthagyott, én meg csak néztem a távolodó alakját. Ezen a megállón szerencsére sokan leszálltak, és sok hely felszabadult, ezért a legközelebbi üléshez igyekeztem. Velem együtt más is kinézte azt a széket, de én közelebb voltam, és nagyobb volt az előnyöm. Megkönnyebbülten ültem le, de valaki megint megszólított.
 - Elnézést - szólt a kalauz - Jegyet kérek.
 - Máris - habogtam, és elővettem a pénztárcámban lévő papírfecnit.
Unalmamban elővettem a telefonomat és hozzá tartozó fülhallgatót, majd elindítottam a lejátszási listám. Elindult a Linkin Park - Numb című száma. Egyre laposabbakat pislogtam, és lassan elnyomott az álom...