2015. november 13., péntek

Tizedik Fejezet

Demon
Tizedik Fejezet
"Jöhetnek a többiek is?"
Reggel újra Tibi hangjára keltem. Igazából szinte azonnal kipattantak a szemeim, de nem azért, mert vártam a mai napot. Inkább rettegtem. De minden esetre, hamar kikeltem, és öltözködni kezdtem. A falióra 6:40-et mutatott. Miii?! Ilyenkor kelni? Nyáron? Kész ember kínzás!!
 Petráék még nyugodtan (na jó, azt motyogva, hogy 'még 5 perc') aludtak, mikor én már készen voltam, és nap tejjel kenegettem magamat.
 - Doroti... - hallottam Lilla hangját, mire megfordultam.
 - Mondd
 - Kérlek... hallgattasd el Tibit - úgy beszélt, mintha a halálos ágyán volna.
 - Megtenném, de már 10 perce fel kéne, hogy keljetek. Úgyhogy GYERÜNK, KELJETEK FEEEL!! - kezdtem kiabálni, és ugráltam egy kicsit Lilla ágyán (mondjuk egyáltalán nem volt ruganyos, én azért ugráltam), meg Petráén is.
 - Megőrültél? - riadt meg Petra - És ha rám esel?! Ha én esek le az ágyról? Úr Isten... Nem vagyok biztonságban a saját szobámban se!
 - Na, keljetek - röhögtem.
 - Jól van, jó - kelt fel Petra, és már be is vonult a fürdőbe, egy csomag ruhával, de szinte azonnal ki is jött, felöltözve.
 - LILLAAA - kiabáltam, aztán közelebb mentem hozzá - Amerikába vittek minket.
 - Mi?! - ült fel fél álomban. Petrával nevettünk, mire ő csak gonoszan nézett minket - Ti.. Ti.. Na jó, öltözök - legyintett, majd oda állt a közös szekrényünk elé, és egy nagyot sóhajtott.
 - Mit vegyek fel? - kérdezte magában motyogva, majd elkezdett turkálni. Kivett egy csillogós felsőt, egy crop topot, egy hátul kivágottat, majd megvonta a vállát. Szinte hallottam a fejembe a gondolatait "mindegy, majd később kiválasztom", aztán áttért a gatyákra. Kihúzott egy elég.. kihívó farmer sortot, amiből szerintem kilátszik a fél feneke. Volt ott egy hosszú, kék melegítő, de azzal a lendülettel vissza is dobta; aztán egy borzalmas, piros farmert fogott meg, amit azonnal el is ejtett, majd aprót sikkantott. - Kié ez a borzalom? - vágott olyan fejet, mintha legalább megölte volna az anyját. Lilla egyáltalán nem ilyen, ezért gondolom kicsit megjátssza magát, ami most nem előnyös, mivel így is késésben vagyunk.
 - Az enyém - ijedt meg Petra, majd kicsit segély kérően nézett rám, mire szem forgatva odaléptem az ijedt barátnőm mellé. Vissza gyömöszöltem a leejtett (eldobott) darabot, majd kivettem neki egy sima trikót, és egy közép hosszú cica nacit, majd nemes egyszerűséggel az arcába dobtam, aztán kiválasztottam az ajtó mellől egy tetszőleges Converse cipőt, ami egy fekete rövid szárú volt.
 Alig húsz másodperc alatt felöltözött és indultunk a kellemes és frissítő - remélem érzitek az iróniát - reggeli futáshoz.
A többiek füttyentgetve, meg tapsolva fogadták, hogy megérkeztünk, mire Lilla kicsit túljátszva szerepét meg is hajolt. Mögöttünk Tibi ordítozva húzta maga után Ricsit és Botit, akik jajgatva fájlalták a nyakukat, amit egyébként elég erősen szorított.
 - Én mondtam, hogy korán kelünk! - csattant fel - Még egy liter hideg víz sem ébresztette fel őket! Új taktikát kell kitalálnom.. - húzta össze a szemöldökét, és gyilkos szemmel méregette a két fiút, akik csak egy bokszert és egy pólót tudtak magukra kapni, gondolom Tibi megelégelte a szenvedésüket és így rángatta ki őket.
 - Mindenki, álljon egy sorba. Indulunk a hegyhez. - erre mindenki hőbörögve beállt egy kicsit sem arányos sorba. Ránéztem az órámra. Már 7:17 volt. Tibinek nagyon elege volt belőlünk, és egyébként tegnap mondta, hogy majd jön neki egy kis segítség, 2 felügyelő tanár jön pénteken. Addig ki kell még bírnia egyedül.
A hegyhez érve Tibi sípszójára mindenki futni kezdett felfele... Én még a sétát se bírtam, így nem csodálkoztam, mikor teljesen kifulladva, a hegynek még csak a felénél se járva kocogtam. Vagyis próbáltam kocogni.
 Őszintén, szerintem egy élet lement mire felfutottam. Persze ezzel nem voltam egyedül, csak a nagyon nagy sportolók cseverésztek a tetején, mi meg fulladozva, köhögve és izzadva érkeztünk meg.
- Jó, akkor.. Most.. jógázunk - mondta, mire mi lányok kíváncsian kapták rá a fejüket, míg a fiúk csak unottan beszélgettek tovább, valami olyasmiről, hogy kinek milyen "jó a segge", meg "mekkora melle van"...no comment.
Eleinte még izgatottan próbáltuk meg a gyakorlatokat, amit Petra mutatott, mert ugyebár kiderült, hogy két évig járt ilyen edzésekre, de a második után már teljesen kifáradtunk, és az utasítás, miszerint ne engedjük le magunkat a fűbe, fuccsba fulladt.
 - Ne már, gyerekek - tapsolt Tibi, gondolom biztatásként - Csináljátok! Nem olyan nehéz az!
 - Kipróbálja? - fújtatott rá Lilla, mire elnevettem magam.
 - Hogy beszélsz? - löktem oldalba. Sajnos azzal nem számoltam, hogy éppen a "fa póz"-t gyakorolja, ami azzal jár, hogy fél lábon kell ügyeskednie, és már ettől elvesztette az egyensúlyát, ami miatt Tessza (aki egyébként dzsinn, ami szerintem tök menő) is elesett, egyenesen a poros földre. Egy másodpercig csak meredtünk rá, majd egymásra pillantva elkönyveltük, hogy tök bénák vagyunk, majd kitört belőlünk a nevetés.
 Elöszőr Lillát húztam fel, majd Tesszát rántottam fel, aki még mindig döbbenten meredt rám.
 - Te meg vagy hibbanva? - hüledezett rám nézve - Mi a jó..
Abba hagytuk a nevetést, és elkerekedett szemekkel néztünk rá.
 - Nyugi.. Nem lett.. - kezdte Lilla.
 - Mi?! Nem lett mi? - sipítozott - És ha valami komolyabb történik velem? Mondjuk eltörik a kezem? Vagy a lábam? Vagy mondjuk betörik a fejem?
 - Nem kell túljátszanod magad! - nézett rá mérgesen.
 - Jó, bocsánat - húztam össze a szemöldököm -, Tök mindegy - vontam vállat Lillának címezve.
Ő igazából hamar elfelejtette, nem úgy mint Tessza, aki még akkor is gyilkos szemekkel meredt rám, amikor visszaértünk, és az ebédlő asztalhoz ültünk. Mellette ült Éva, akivel elég jól kijöttek - már ahogy láttam -, éppen valamiről magyarázott neki.
Az ebéd unalmasan telt, maximum annyi történt, hogy Marci véletlenül ráöntötte a levest a mellette ülő Biankára, aki magas hangon visítozni kezdett. A kaja valami undorító volt, azt hiszem, volt benne káposzta, meg főzelék, meg valami hús, ami úgy nézett ki, mint egy nagy adag krumpli püré, és hozzá mandarin, amit nem nagyon értettem, de legalább finom volt.
 - Most mit csinálunk? - kérdezte Petra, miután visszamentünk a szobánkba.
 - Passz - vont vállat Lilla.
 - Csináljuk azt, hoooogy.. - nyújtottam el -, ..fogalmam nincs.
 - Passz - ismételte magát.
 - Oké, akkooor, hmm... - hümmögött Petra.
 - Passz.
 - Menjünk a.. - próbálkoztam.
 - Passz.
 - Abba hagynád végre? - nevettem fel idegesen a vigyorgó barátnőmre nézve.
 - Passz - vigyorodott el, mire csúnyán néztem rá - Oké, oké, befejeztem.
 - Na, szóval. Szerintem, maradjunk itt, és.. társasozzunk - dobta be az ötletet Petra, mire fintorogva néztünk rá - Jó - sóhajtott -, nézzünk filmet.
 - Okés - bólintottam - de mit?
 - Ki milyen filmeket szeret? - kérdezte Lil - Én szeretem a.. Fantasy-kat.
 - Ja, én is. - értett egyet Petra, majd kérdőn fordultak felém.
 - Őő.. én inkább a vígjátékokat szeretem. - vonogattam a vállam.
 - Bosszúállók? - vonta fel a szemöldökét Petra.
 - Úúú, azt de imádom! De inkább az első részt, azt jobban szeretem - bólogatott - Láttad már? - kérdezte tőlem.
 - Ööö.. nem. Miért, az mi?
 - Miii? Te még nem láttad? - tátotta el a száját, mire zavartan megvontam a vállam - Kitagadlak.. - nevette el magát, mire rávigyorogtam.
Elővettem a laptopomat, Petra hozta a DVD-t, Lilla pedig a kajáról gondoskodott, előszedte a megmaradt csipszeket, gumi cukrokat, a popcornt pedig bevitte a konyhába, és ott pattogtatta ki.
 - Hello - nyitott be Ricsi, majd pár másodperc múlva Zoli is megjelent mellette - Mit csináltok?
 - Filmet nézünk - válaszoltam.
 - Mit?
 - Bosszúállók - felelte Petra helyettem.
 - Óóó, az jó. Jöhetünk? - kérdezte, mire Lilla elvigyorodott.
 - Ha hoztok oreós csokit - bólintott, és nagyon úgy tűnt, hogy elégedett magával.
Egy pillanatig csak nézett ránk, majd bólintott.
 - Akkor, ha kapunk a többiből - alkudozott a többi kajánkra mutatva.
 - Nanananana! - rázta a mutatóujját - Ti kértek tőlünk szívességet, nem mi! - bökött rá fenyegetően, mire kitört belőlem a nevetés.
 - Ne már! - rázta a fejét Petra - Nyugi, kaptok belőle - intette le Petra.
 - Héé! - háborodott fel Lilla.
 - Na!
 - Jó - fújtatott.
 - Jó - bólintott Ricsi.
 - Jó - bólintott Petra is.
 - Oké, kezdhetjük végre? - vonta fel Zoli a szemöldökét.
 - Aha - vigyorogtam.
 - Jöhetnek a többiek is? - röhögött, mire kérdőn néztem rá - Khmm.. mindenki - egy percig csöndbe meredtünk rá, afféle "ugyemostcsakszívatszmondhogyszívatszkülönbenmegverlek" fejjel.
 - Jjj.. - kezdte volna Lilla az újabb "Jó"-t, de félbeszakította a mondatot, és gondolom ráharapott a nyelvére - Akarom mondani - köszörülte a torkát - rendben.
Na, ha a meditációnál szűkös volt a terem (ami akkora volt, mint ez a szoba, csak nem voltak benne bútorok), akkor erre nem is tudom mit mondjak. 31-en voltunk összesen, még a két kisebb lány, Bianka és Betti is bejöttek, habár őket az asztalra száműztük.
Lilla előrelátóan kinyitotta az ablakot, habár nem sokat számított, mivel már a film kezdete után 15 perccel már olyan fülledt volt a levegő, hogy ki kellett nyitni az ajtót, ami azt eredményezte, hogy az ajtó előtt elsétáló angolok is beültek hozzánk egy "Hi! How are you?" után nézni egy kis "MÓVÍ"-t..
Ehhez a nagy közös 'bulihoz' végül Tibi is csatlakozott, aki ugyan az ajtóban ült egy fotelben, de nagyon jól szórakozott, bár nem tudom, min, mivel ez nem az a szokásos "jajj, de vicces volt" stílusú film.
Miután vége lett, Tibi egy "Jó, akkor most mozogjuk le a kaját, amit bezabáltatok!" felkiáltás után kilépett, és a visszaszólt a válla felett.
 - Negyed óra múlva legyetek kint - azzal már ott sem volt, időt sem hagyva, hogy reagáljunk rá.
 - Klassz - dörzsölgette a szemét bosszúsan Dina.
 - Ühüm - értett egyet Rita is, majd már ott sem voltak.
Már csak Dávid - aki az ágyamon feküdt -, Zoli - aki a Petra mellett ült -, és Ádám - aki az egyik fotelben ücsörgött - volt a szobában.
Odasétáltam a szekrényhez, és mint reggel, mindenkinek kiválasztottam egy futó ruhát, Petrának egy hosszú, fekete cicanaci- fehér, mintás póló kombót, Lillának egy lila-fekete bő pólót, és egy comb középig érő, fehér sportgatyát adtam a kezébe, míg magamnak egy fekete 'heart breaker' feliratú pólót és egy adidas, háromnegyedes, szürke melegítőt kaptam elő, majd nemes egyszerűséggel Dávidra dobtam, majd a kis fürdőnkbe mentem és felkötöttem a hajam.
 - Kimennétek? - kérdeztem a szobánkban ücsörgő fiúktól, mire bólintottak, és tovább csinálták azt, amit eddig is. Ami, amúgy az volt, hogy beszélgettek. - Úgy értem, most!
 - Nyugodtan öltözhetsz itt is - vigyorgott Dávid, mire megdobtam a legközelebb eső tárgyal, ami momentán egy magassarkú volt.
Még mindig várakozóan néztem rájuk, majd megforgattam a szemem, és a szekrény ajtajának a takarásában próbáltam átvedleni, ami valljuk be, nem a legegyszerűbb dolog. Szívesen öltöztem volna a fürdőben, de azt már Lilla lestoppolta, és mivel csak ő fért be, nem is próbálkoztam.
Miután kész lettem, váltottuk egymást Petrával, azzal a különbséggel, hogy elé oda állt Zoli, hogy valamennyire takarja, és fenyegető szemmel nézett a másik két fiúra.
Miután Lil is végzett átmentünk a fiúk szobájába, ami nagyjából olyan volt, mint a miénk, csak nem három sima ágy volt, hanem egy egyszemélyes, és egy emeletes, és persze sokkal kupisabb. Mielőtt beléptünk volna, Zoli és Petra elköszöntek tőlünk, majd Zoliék Szobája felé igyekeztek.
 - Amúgy, miért is jöttünk ide? - tette fel az amúgy jogos kérdést Lilla.
 - Nem toom' -vontam vállat - Én téged követtelek.
 - Én meg téged - nevetett fel hitetlenül, mire én is elnevettem magam.
 - Akkor jó - vontam vállat, majd elhelyezkedtem az egyik kényelmes ágyon. - Nyugodtan öltözhettek itt! - intettem nekik vigyorogva, mire megvonták a vállukat, majd egyszerre kezdtek öltözködni. Mikor levették a pólójukat Lillával egyszerre néztünk össze döbbenten, majd visszavándorolt a tekintetem a fiúkra.
Na jó.. Az, hogy jól néznek ki, enyhe kifejezés..
Mire már tesicuccban álltak, én a homlokomat fogtam, és erősen égett az arcom, ellenben Lilla kajánul vigyorgott, és csak ennyit jegyzett meg:
 - Szép Calvin Klein - kacsintott Ádámra. Ez szerintem igazán Lillás volt.
Azt hiszem, pont tizenöt perc alatt végeztünk, és értünk ki az udvarra, és most, a szokásostól eltérően már mindenki kint volt, és épp' erősítéseket csináltak.
 - Na végre, hogy ide értetek! - kiáltott fel Tibi, és intett, hogy csatlakozzunk.
Már alig vártam egy újabb edzést... Hajrá.

2015. november 2., hétfő

Kilencedik Fejezet

Demon
Kilencedik Fejezet
"A hegy nem sokkal menőbb név?"
Miután láttam, hogy Doroti megpuszilja Levit, eldöntöttem, hogy nem szarakodom tovább. Megismerem ezt a lányt, aztán vagy tetszik, vagy sem. Így elszántan sétáltam felé, és pont akkor ment el a barátnője, Lilla is.
 - Heló - mosolyogtam rá, és beálltam mellé.
 - Szia - tűrt a füle mögé egy hajtincset. 
 - Hogy tetszik eddig a tábor?
 - Egész jó, de még szoknom kell. Neked? - zavart volt, én viszont egyáltalán nem. És ez tetszett.
 - Hmm, igen, azt hiszem meg leszek. Te vámpír vagy, eltaláltam?
 - Ühüm. Te meeg...
 - Démon - villantottam egy ezer wattos mosolyt.
 - Jaa, tényleg... Neked biztos jobbak voltak ma a képzési feladatok.
 - Nem annyira. - húztam el a számat - Szerintem ma nagyon senkinek se tetszett, de majd biztos jobb lesz. - egy kis csönd. Neki inkább kínos, nekem meg olyan 'hallgassuk egy kicsit a természetet'. Nagyon izzadt szegény, és látszott rajta, hogy nem akar előttem lihegni meg az oldalát fogni, pedig szívesen tenné.
 - Hol laksz? - tette fel hirtelen a kérdést.
 - Budapesten. Miért?
 - Á... Ja, semmiért. Amúgy én is. - erre megcsörrent a telefonom.
 - Bocsi, egy perc - vettem elő a hang forrását, és rámeredtem a kijelzőre. Anya. Pont most?! - Szia.. - köszöntem bele.
 - Dávid! Szia! Hogy vagy? Milyen Pécs? Mecsekben vagytok, ugye?
 - Jól, egész szép, bár nem sokat látni belőle, ha egy motel vesz körül. Ha jól tudom, igen...
 - Apád azt kérdezi, milyenek az ételek. Ugye folyamatosan szeded a gyógyszeredet?
 - Jók... Persze, persze - most már féltem, Doroti hallja-e anya hangját. - Anya...
 - Muszáj mennem, odaég a rétes. Szeretlek kicsim, érezd jól magad! Puszii.
 - Én is, szia. - égett a pofám. Anya megígérte, hogy maximum 2 hetente fog hívni, mert 'már elég idős vagyok, és tudok magamra vigyázni'. Akárhogy számolom, még nem telt le két hét. 
Ránéztem Dorotira, aki szórakozottan vigyorgott. Aha, szóval hallotta.
 - Ez...- kezdtem, de félbeszakított.
 - Nem kell magyarázkodni. Ilyenek a szülők. - vonogatta a vállát.
 - Igen... - Na! Elég a töketlenkedésből! Dobj fel egy témát! - Van testvéred?
 - Egy öcsém. - mondta levéve a napszemüvegét, megrázta a haját, aztán visszatette. - Neked?
 - Egy húgom. Illetve volt egy nővérem... - de ebbe most nem akartam belemenni. Téma terelés! - Jártál már Pécsen?
 - Nem igazán. Nem szoktam az országban más helyekre járni, mint ahol lakom. Esetleg évente látogatjuk meg a nagyszüleinket Fehérváron. Te talán igen?
 - Nem, de speciel itt már voltam. Tábor, ugyanúgy. Persze nem ilyen jellegű, kis srác koromban nyaranta ide jártam, a közelben van egy menő sátorozó hely. Szerettem... Kíváncsi vagyok, működtetik-e még. - gondolkodtam el. Doroti rámvillantotta gyönyörű fogsorát.
 - Szeretem a kisgyerekkori emlékeket. Akkor még azt hittem normális lehetek. Lehet majd egy váram, hercegem, és egy pónim. - nevetett fel - Tudod, jó ezekre a dolgokra emlékezni. Felélesztik a benned lakozó gyereket... Azt hiszem, még nem nőttem fel a feladatra.
 - Milyen feladatra?
 - Hogy vámpír legyek. - mondta ki - Félek, tudod? Hogy nem fogok tudni ember módjára viselkedni.
 - Vannak emberek, akik embertelenebbül viselkednek, mint te. Szerintem ne aggódj emiatt. - körül néztem. Lassan a hegy (na jó, domb, de a hegy nem sokkal menőbb név?!) tetejére érünk. - Érdekel a kilátás!
 - Engem is. - vigyorgott - Most már komolyan érdekel a Mecsek!
Kis idő múlva meg is nézhettük magunknak a Mecseket, ugyanis felértünk a tetejére. Mit mondhatnék, szép volt. Mindenütt dombok, zöld rétek, de azért volt, ahol kis táborok (mint a miénk) is tartózkodtak. Ránéztem a mellettem álló lányra. Csillogott a szeme.
 - Ez igazán... Gyönyörű. - mondta.
 - Tényleg az. - bólintottam. Tetszett Dorotiban ez az elmélázós tekintete. Hogy fél, de bátor. Hogy meri kimondani a gondolatait. Komolyan nagyon tetszett.
Ádám odajött hozzám, és egy kicsit félrehúzott. Kérdőn néztem rá, mire csak rámutatott a kezére. Vagyis a nem-kezére, mivelhogy nem volt ott semmi. Nem volt bal kézfeje, se tenyere!
 - Mi a..
 - Hallod, tesó, tudtam, hogy szellem vagyok, de azért ilyen király dolog se történt még velem! Csináljunk egy olyan képet, mintha megennéd a kezem!
 - De... Itt van? - nyúltam a hiányzó részekhez. Átnyúltam rajta, simán. Nem volt ott semmi.
 - Nem tudom, hogy csináltam, de estére visszakerítem. Na, gyere. - elővette a telefonját, megnyitotta a fényképezőt, én meg kénytelen voltam kinyitni a számat. Belerakta a számba a nem-kezét, és rémült fejet vágott.
 - Kész - mondta, miután lenyomta a gombot. - Kiráály lett! - röhögött a képet nézve. - Majd átküldöm. - ezzel otthagyott. Hát, akkor jó...
Visszamentem Dorotihoz, aki addigra már Petrával beszélt. Nem akartam hallgatózni, de véletlenül megfordultam, és a fülemet hegyeztem.
 - De cukiii. Nem néztem volna ki belőle. - hallottam Petrát.
 - Hát...igen... Na jó, hagyjál! Még nem tudom, mit gondoljak. Hogy ment a séta?
 - Nehéz volt...
 - Aham. Akkor inkább majd Zolit kérdezem. - nevetett, de aztán megállt a beszélgetés. Éreztem, hogy a tekintetüket a hátamba fúrják. Gyorsan leguggoltam, mintha virágot szednék... Francba! Nincs is virág. Felszedtem egy fűszálat, és tanulmányozni kezdtem.
 - Akkor én nem is zavarok. - próbálta Petra visszatartani a nevetését.
 - Mondd, Dávid... Jól vagy? - guggolt mellém Doroti, és érdeklődve nézett rám. - Csak nem hallgatóztál?
 - Én? Pff, ugyan. - ráztam a fejemet - Engem csak...nagyon érdekel a... fű. - ez egy kicsit furán hangzott, ezért mindketten felnevettünk.
 - Na, mindenki látja, ugye? Hogy mennyi idő felérni ide... Rossz hírem van. Holnap reggel fel fogunk futni ide, és gyakoroljuk a repülést, hipnotizálást, és talán az átváltozást. Akiket ez nem érint,  vagy csak nem fognak végig gyakorolni, azok meditálnak. Akik végeztek a gyakorlatokkal, és a többiek a meditálással, vagy csak a lazsálással, futunk vissza. Ezután lesz csak a reggeli, így holnap egy kicsit előbb keltelek titeket. -  mondta el Tibi. Akkor holnap repülés. Doroti aggodalmasan nézett előre.
 - Mi a baj? - súgtam neki.
 - Lehet, hogy holnap... repülnöm kell?
 - Lehet. De úgyis menni fog.
 - Gondolod?
 - Ha nem, mi baj történhet? Leesel a hegy tetejéről, és vészhelyzetben szinte biztos, hogy átváltozol.
 - Megnyugtattál... - sápadt el, mire felnevettem.
 - Nem lesz semmi gond.
Egy idő után visszasétáltunk. Én Ádámmal, Doroti meg Lillával. Eldöntöttem, hogy ezután a hosszú beszélgetés után sokáig nem fogok vele foglalkozni. Egyből levágná, mi a helyzet, és nekem nem ez kell. Most rajta a sor, hogy érdeklődjön irántam.