Demon
Kilencedik Fejezet
"A hegy nem sokkal menőbb név?"
- Heló - mosolyogtam rá, és beálltam mellé.
- Szia - tűrt a füle mögé egy hajtincset.
- Hogy tetszik eddig a tábor?
- Egész jó, de még szoknom kell. Neked? - zavart volt, én viszont egyáltalán nem. És ez tetszett.
- Hmm, igen, azt hiszem meg leszek. Te vámpír vagy, eltaláltam?
- Ühüm. Te meeg...
- Démon - villantottam egy ezer wattos mosolyt.
- Jaa, tényleg... Neked biztos jobbak voltak ma a képzési feladatok.
- Nem annyira. - húztam el a számat - Szerintem ma nagyon senkinek se tetszett, de majd biztos jobb lesz. - egy kis csönd. Neki inkább kínos, nekem meg olyan 'hallgassuk egy kicsit a természetet'. Nagyon izzadt szegény, és látszott rajta, hogy nem akar előttem lihegni meg az oldalát fogni, pedig szívesen tenné.
- Hol laksz? - tette fel hirtelen a kérdést.
- Budapesten. Miért?
- Á... Ja, semmiért. Amúgy én is. - erre megcsörrent a telefonom.
- Bocsi, egy perc - vettem elő a hang forrását, és rámeredtem a kijelzőre. Anya. Pont most?! - Szia.. - köszöntem bele.
- Dávid! Szia! Hogy vagy? Milyen Pécs? Mecsekben vagytok, ugye?
- Jól, egész szép, bár nem sokat látni belőle, ha egy motel vesz körül. Ha jól tudom, igen...
- Apád azt kérdezi, milyenek az ételek. Ugye folyamatosan szeded a gyógyszeredet?
- Jók... Persze, persze - most már féltem, Doroti hallja-e anya hangját. - Anya...
- Muszáj mennem, odaég a rétes. Szeretlek kicsim, érezd jól magad! Puszii.
- Én is, szia. - égett a pofám. Anya megígérte, hogy maximum 2 hetente fog hívni, mert 'már elég idős vagyok, és tudok magamra vigyázni'. Akárhogy számolom, még nem telt le két hét.
Ránéztem Dorotira, aki szórakozottan vigyorgott. Aha, szóval hallotta.
- Ez...- kezdtem, de félbeszakított.
- Nem kell magyarázkodni. Ilyenek a szülők. - vonogatta a vállát.
- Igen... - Na! Elég a töketlenkedésből! Dobj fel egy témát! - Van testvéred?
- Egy öcsém. - mondta levéve a napszemüvegét, megrázta a haját, aztán visszatette. - Neked?
- Egy húgom. Illetve volt egy nővérem... - de ebbe most nem akartam belemenni. Téma terelés! - Jártál már Pécsen?
- Nem igazán. Nem szoktam az országban más helyekre járni, mint ahol lakom. Esetleg évente látogatjuk meg a nagyszüleinket Fehérváron. Te talán igen?
- Nem, de speciel itt már voltam. Tábor, ugyanúgy. Persze nem ilyen jellegű, kis srác koromban nyaranta ide jártam, a közelben van egy menő sátorozó hely. Szerettem... Kíváncsi vagyok, működtetik-e még. - gondolkodtam el. Doroti rámvillantotta gyönyörű fogsorát.
- Szeretem a kisgyerekkori emlékeket. Akkor még azt hittem normális lehetek. Lehet majd egy váram, hercegem, és egy pónim. - nevetett fel - Tudod, jó ezekre a dolgokra emlékezni. Felélesztik a benned lakozó gyereket... Azt hiszem, még nem nőttem fel a feladatra.
- Milyen feladatra?
- Hogy vámpír legyek. - mondta ki - Félek, tudod? Hogy nem fogok tudni ember módjára viselkedni.
- Vannak emberek, akik embertelenebbül viselkednek, mint te. Szerintem ne aggódj emiatt. - körül néztem. Lassan a hegy (na jó, domb, de a hegy nem sokkal menőbb név?!) tetejére érünk. - Érdekel a kilátás!
- Engem is. - vigyorgott - Most már komolyan érdekel a Mecsek!
Kis idő múlva meg is nézhettük magunknak a Mecseket, ugyanis felértünk a tetejére. Mit mondhatnék, szép volt. Mindenütt dombok, zöld rétek, de azért volt, ahol kis táborok (mint a miénk) is tartózkodtak. Ránéztem a mellettem álló lányra. Csillogott a szeme.
- Ez igazán... Gyönyörű. - mondta.
- Tényleg az. - bólintottam. Tetszett Dorotiban ez az elmélázós tekintete. Hogy fél, de bátor. Hogy meri kimondani a gondolatait. Komolyan nagyon tetszett.
Ádám odajött hozzám, és egy kicsit félrehúzott. Kérdőn néztem rá, mire csak rámutatott a kezére. Vagyis a nem-kezére, mivelhogy nem volt ott semmi. Nem volt bal kézfeje, se tenyere!
- Mi a..
- Hallod, tesó, tudtam, hogy szellem vagyok, de azért ilyen király dolog se történt még velem! Csináljunk egy olyan képet, mintha megennéd a kezem!
- De... Itt van? - nyúltam a hiányzó részekhez. Átnyúltam rajta, simán. Nem volt ott semmi.
- Nem tudom, hogy csináltam, de estére visszakerítem. Na, gyere. - elővette a telefonját, megnyitotta a fényképezőt, én meg kénytelen voltam kinyitni a számat. Belerakta a számba a nem-kezét, és rémült fejet vágott.
- Kész - mondta, miután lenyomta a gombot. - Kiráály lett! - röhögött a képet nézve. - Majd átküldöm. - ezzel otthagyott. Hát, akkor jó...
Visszamentem Dorotihoz, aki addigra már Petrával beszélt. Nem akartam hallgatózni, de véletlenül megfordultam, és a fülemet hegyeztem.
- De cukiii. Nem néztem volna ki belőle. - hallottam Petrát.
- Hát...igen... Na jó, hagyjál! Még nem tudom, mit gondoljak. Hogy ment a séta?
- Nehéz volt...
- Aham. Akkor inkább majd Zolit kérdezem. - nevetett, de aztán megállt a beszélgetés. Éreztem, hogy a tekintetüket a hátamba fúrják. Gyorsan leguggoltam, mintha virágot szednék... Francba! Nincs is virág. Felszedtem egy fűszálat, és tanulmányozni kezdtem.
- Akkor én nem is zavarok. - próbálta Petra visszatartani a nevetését.
- Mondd, Dávid... Jól vagy? - guggolt mellém Doroti, és érdeklődve nézett rám. - Csak nem hallgatóztál?
- Én? Pff, ugyan. - ráztam a fejemet - Engem csak...nagyon érdekel a... fű. - ez egy kicsit furán hangzott, ezért mindketten felnevettünk.
- Na, mindenki látja, ugye? Hogy mennyi idő felérni ide... Rossz hírem van. Holnap reggel fel fogunk futni ide, és gyakoroljuk a repülést, hipnotizálást, és talán az átváltozást. Akiket ez nem érint, vagy csak nem fognak végig gyakorolni, azok meditálnak. Akik végeztek a gyakorlatokkal, és a többiek a meditálással, vagy csak a lazsálással, futunk vissza. Ezután lesz csak a reggeli, így holnap egy kicsit előbb keltelek titeket. - mondta el Tibi. Akkor holnap repülés. Doroti aggodalmasan nézett előre.
- Mi a baj? - súgtam neki.
- Lehet, hogy holnap... repülnöm kell?
- Lehet. De úgyis menni fog.
- Gondolod?
- Ha nem, mi baj történhet? Leesel a hegy tetejéről, és vészhelyzetben szinte biztos, hogy átváltozol.
- Megnyugtattál... - sápadt el, mire felnevettem.
- Nem lesz semmi gond.
Egy idő után visszasétáltunk. Én Ádámmal, Doroti meg Lillával. Eldöntöttem, hogy ezután a hosszú beszélgetés után sokáig nem fogok vele foglalkozni. Egyből levágná, mi a helyzet, és nekem nem ez kell. Most rajta a sor, hogy érdeklődjön irántam.
- Szeretem a kisgyerekkori emlékeket. Akkor még azt hittem normális lehetek. Lehet majd egy váram, hercegem, és egy pónim. - nevetett fel - Tudod, jó ezekre a dolgokra emlékezni. Felélesztik a benned lakozó gyereket... Azt hiszem, még nem nőttem fel a feladatra.
- Milyen feladatra?
- Hogy vámpír legyek. - mondta ki - Félek, tudod? Hogy nem fogok tudni ember módjára viselkedni.
- Vannak emberek, akik embertelenebbül viselkednek, mint te. Szerintem ne aggódj emiatt. - körül néztem. Lassan a hegy (na jó, domb, de a hegy nem sokkal menőbb név?!) tetejére érünk. - Érdekel a kilátás!
- Engem is. - vigyorgott - Most már komolyan érdekel a Mecsek!
Kis idő múlva meg is nézhettük magunknak a Mecseket, ugyanis felértünk a tetejére. Mit mondhatnék, szép volt. Mindenütt dombok, zöld rétek, de azért volt, ahol kis táborok (mint a miénk) is tartózkodtak. Ránéztem a mellettem álló lányra. Csillogott a szeme.
- Ez igazán... Gyönyörű. - mondta.
- Tényleg az. - bólintottam. Tetszett Dorotiban ez az elmélázós tekintete. Hogy fél, de bátor. Hogy meri kimondani a gondolatait. Komolyan nagyon tetszett.
Ádám odajött hozzám, és egy kicsit félrehúzott. Kérdőn néztem rá, mire csak rámutatott a kezére. Vagyis a nem-kezére, mivelhogy nem volt ott semmi. Nem volt bal kézfeje, se tenyere!
- Mi a..
- Hallod, tesó, tudtam, hogy szellem vagyok, de azért ilyen király dolog se történt még velem! Csináljunk egy olyan képet, mintha megennéd a kezem!
- De... Itt van? - nyúltam a hiányzó részekhez. Átnyúltam rajta, simán. Nem volt ott semmi.
- Nem tudom, hogy csináltam, de estére visszakerítem. Na, gyere. - elővette a telefonját, megnyitotta a fényképezőt, én meg kénytelen voltam kinyitni a számat. Belerakta a számba a nem-kezét, és rémült fejet vágott.
- Kész - mondta, miután lenyomta a gombot. - Kiráály lett! - röhögött a képet nézve. - Majd átküldöm. - ezzel otthagyott. Hát, akkor jó...
Visszamentem Dorotihoz, aki addigra már Petrával beszélt. Nem akartam hallgatózni, de véletlenül megfordultam, és a fülemet hegyeztem.
- De cukiii. Nem néztem volna ki belőle. - hallottam Petrát.
- Hát...igen... Na jó, hagyjál! Még nem tudom, mit gondoljak. Hogy ment a séta?
- Nehéz volt...
- Aham. Akkor inkább majd Zolit kérdezem. - nevetett, de aztán megállt a beszélgetés. Éreztem, hogy a tekintetüket a hátamba fúrják. Gyorsan leguggoltam, mintha virágot szednék... Francba! Nincs is virág. Felszedtem egy fűszálat, és tanulmányozni kezdtem.
- Akkor én nem is zavarok. - próbálta Petra visszatartani a nevetését.
- Mondd, Dávid... Jól vagy? - guggolt mellém Doroti, és érdeklődve nézett rám. - Csak nem hallgatóztál?
- Én? Pff, ugyan. - ráztam a fejemet - Engem csak...nagyon érdekel a... fű. - ez egy kicsit furán hangzott, ezért mindketten felnevettünk.
- Na, mindenki látja, ugye? Hogy mennyi idő felérni ide... Rossz hírem van. Holnap reggel fel fogunk futni ide, és gyakoroljuk a repülést, hipnotizálást, és talán az átváltozást. Akiket ez nem érint, vagy csak nem fognak végig gyakorolni, azok meditálnak. Akik végeztek a gyakorlatokkal, és a többiek a meditálással, vagy csak a lazsálással, futunk vissza. Ezután lesz csak a reggeli, így holnap egy kicsit előbb keltelek titeket. - mondta el Tibi. Akkor holnap repülés. Doroti aggodalmasan nézett előre.
- Mi a baj? - súgtam neki.
- Lehet, hogy holnap... repülnöm kell?
- Lehet. De úgyis menni fog.
- Gondolod?
- Ha nem, mi baj történhet? Leesel a hegy tetejéről, és vészhelyzetben szinte biztos, hogy átváltozol.
- Megnyugtattál... - sápadt el, mire felnevettem.
- Nem lesz semmi gond.
Egy idő után visszasétáltunk. Én Ádámmal, Doroti meg Lillával. Eldöntöttem, hogy ezután a hosszú beszélgetés után sokáig nem fogok vele foglalkozni. Egyből levágná, mi a helyzet, és nekem nem ez kell. Most rajta a sor, hogy érdeklődjön irántam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése